A következő címkéjű bejegyzések mutatása: magyar irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: magyar irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése

D. Tóth Kriszta: Jöttem, hadd lássalak

Kicsit restelkedem miatta, de úgy vagyok a kortárs magyar regényekkel, avagy bármely ilyen kötettel, hogy jó messziről nézegetem őket és csak a bevált szerzőket olvasom bátrabban. Nem tudom miért, régóta így van és kész. Nem vagyok büszke erre az előítéletes hozzáállásomra, de az igazság része, ezért nem tagadhatom. Ez a regény talán majd kinyit néhány kaput.

Gárdonyi Géza: Ida regénye

Ida regénye a 2013-as várólista csökkentő kihívás hatodik tagja, így nagyjából borítékolható, hogy a maradék hat már nem fog beleférni ebbe az évbe. Különösen, hogy tanulmányi kötelezettségeim is vannak még idén és egyéb könyvek olvasását is tervbe vettem, de az csakis pozitívumként értékelhető, hogy Gárdonyi regénye még sorra került a tizenkettőből.

Kertész Imre: Sorstalanság

Amikor 2002-ben Kertész Imre megkapta az irodalmi Nobel-díjat és mindent elárasztott a Sorstalanság regény és a belőle készült film, akkor én még túl fiatal voltam, túlságosan lefoglalt saját magam keresése és túl hiszékeny is voltam. Túl hiszékeny és elhittem, amiket akkoriban - valószínűleg az irigyek - mondogattak, hogy ugyan már, nem olyan jó ez a regény, meg ugyan már, a film is... S nem úgy hittem el, hogy magaménak vallottam ezt a gondolatsort - tényleg túlságosan el voltam foglalva akkoriban magammal -, de valahogy önkéntelenül is ez raktározódott el a fejemben a regényről és Kertész Imréről. Inkább a negatívumok, mint az elismerés. Nemrég szóba került az egyik ismerősömmel való beszélgetés során ez a regény, mondtam, hogy még nem olvastam és ő erre azt válaszolta, hogy pedig azt el kell olvasni. Nem mondott többet, de ezzel a pár szóval végérvényesen beültette a bogarat a fülembe, hogy akkor ezt valóban el kell olvasni hamarosan.

Benkei Ildikó: Ora et Labora!

A Magyarnak lenni sorozat XXXIV. kötetében Benkei Ildikó Várszegi Asztrik pannonhalmi főapáttal beszélget. Azóta érdekel a Pannonhalmi Főapátság élete, amióta két évvel ezelőtt a Kossuth Rádióban, éppen advent időszakában hallgattam egy sorozatot az apátság mindennapjairól. Következő évben el is látogattam oda és teljesen lenyűgözött. Ugyan hallottam már erről a helyről korábban is és a rádiós beszélgetés is jól bemutatta az ottani életet, de mégis személyesen ott lenni és megérezni az atmoszféráját teljes lelki feltöltődés volt.

Fekete István: Lutra

Fekete István Lutráját ezer éve el szerettem volna olvasni és csak azért nem tettem meg eddig, mert nem tudtam venni belőle egy szép példányt az antikváriumokban, ahol kerestem. Tudom, tudom...
De most kivettem a (gyerek)könyvtárból, mert már nem akartam tovább várni rá.
Egészen fiatal voltam, amikor láttam a regényből készült filmet és már sokra nem emlékszem belőle, mégis bármikor eszembe jut, mindig nosztalgikus élmény visszaemlékezni a hangulatára. Azóta már sokat olvastam vidrákról Gera Pál könyveinek köszönhetően, aki nagyon sokat tett és tesz azért, hogy a vidra védelme ne csak üres frázis legyen hazánkban, de a Lutra ideje csak most jött el és mondhatom egyszerre volt igazán jó és kissé kellemetlen élmény. Kellemetlenségét a történet maga okozta, mert nem számítottam a benne lakozó szomorúságra és erről ennyi elég is most, mert bármi más már spoiler lenne.

Szabó Magda: Az őz

 Azért mentem be a könyvtárba, hogy kivegyem Fekete István Lutra c. regényét. Hamar meg is találtam, gondoltam körbenézek még, csak úgy az érzés kedvéért és mert van időm és szeretek ott bámészkodni. Nézegetem, hogy mi mindent lehetne olvasni, ha tízszer ennyi időm lenne. Hát ahogy ott nézegetek, nézegetek, egyszercsak hozzámkerül Szabó Magda regénye, pedig nem terveztem én Szabó Magdát kivenni a könyvtárból aznap. Mégis valahogy bemászott a kezembe, nincs erre magyarázat.

Vámos Miklós: Szitakötő

Vámos Miklós  új regényeit mindig fokozott várakozás előzi meg nálam. Szerencsére az író a honlapján már előre el szokott ejteni egy-két információt az aktuális új regényéről (részlet, borítóterv), ami kicsit segít azon, hogy könnyebben kivárjam a megjelenést, de azért a legjobb, amikor már kezemben tarthatom. Idén is volt szerencsém dedikáltatni ezt a nagyon szép kivitelezésű könyvet (külsőleg szerintem az eddigi legszebb) és ahogyan jöttem hazafelé, arra gondoltam, hogy ezt most nem adnám oda semmiért.
Most szembesültem először a fogalommal, hogy könyvtrailer, pedig állítólag ez külföldön már nem is annyira újdonság. Tetszett az ötlet és a film is.

Márai Sándor: Eszter hagyatéka és három kisregény

Márai Sándor nekem huszonéves korom elején olyan volt, mint valami lelki társ. Füves könyvét úgy forgattam, mint egy sajátságos útmutatást akkori akadozó(nak érzett) életemhez és ha valaki megkérdezte, kivel találkoznék azok közül, akik már nem élnek, én mindig Márait mondtam, s bár belátom, akkor ez így volt jó és sokat segítettek a gondolatai, ma már ezen szerencsére túlléptem. Igaz, a 63-as írás - Arról, hogy a dolgokat meg kell várni - máig életem egyik sarokköve, hiszem, hogy minden olyan lassú hömpölygéssel tart felém, aminek felém kell tartania, ahogyan Márai írja és én türelmesen kivárok mindent, ami fontos és személyesen az enyém. 

E. A. Rodriguez: Madagaszkár királya

Erről a könyvről nem is akartam bejegyzést írni, mert mint regény nekem ez elég gyenge volt. Benyovszky Móric kalandos életét tényleg sikerült belesűríteni ebbe a rövid kis könyvbe, s hogy vajon ez minden részletében így esett-e vagy sem? Miután Benyovszkynak önéletrajzi írása is megjelent, talán nem megalapozatlan a sűrű életútnak e tömör leírása. Barsi Ödönt takarja egyébként az írói álnév, aki nem csupán író volt, hanem színész, rendező és műfordító is. Sok regényt írt, de csak erről az egyről hallottam eddig.

Jásdi István: Szerenád a szőlőben

Mindig sajnálkoztam, hogy nincsenek szőlőbirtokkal bíró felmenőink, akiktől átvehettük volna a stafétabotot és továbbvihettük volna a családi gazdaságot. De nincs, tradícióalapítónak pedig nem lennék jó, ellenben Jásdi Istvánnal. Elismerésre méltó, ahogy - úgy tűnik - a semmiből (és itt nem anyagiakról beszélek) ügyesen felépítette a borászatát és feljegyezte magát a magyar borászok neves listájára. Az meg külön kedves tőle, hogy gondolatait meg is osztotta velünk egy szép könyvben.

Sterbetz István: Élő múzeumok

Sok éve porosodott már ez a könyv az itthoni polcon és a szerző több könyve is beszerzésre vár a képzeletbeli listámon, és restellem is, de mégsem ez a nagyfokú érdeklődés adta a könyv elolvasásának apropóját, hanem hogy 2012. május 18-án elhunyt az elkötelezett természetvédő, ornitológus és kiváló író, Dr. Sterbetz István.

Bíró Kriszta: Jozefa

Két elbeszélés és egy kisregény van ebben a könyvben, a háromból kettő igazán nekem való volt, de a Jozefa nem. Mert a Jozefa  - és akkor ezt itt gyorsan rövidre is zárhatom - nem tetszett, az első boszorkányos jelenetnél elcsúszott a kapcsolatunk és utána még tovább sekélyesedett ez az állapot. A másik kettő azonban nagyon fogamra való volt, jól megírt, érdekes történetek, szerettem őket olvasni. A műbútorasztalos nekem kissé Vámos Miklós témáira hajazott, biztos azért, mert pár hónapja olvastam a Tiszta tűz című könyvét és abban vannak boncolgatva az idősebb férfi - fiatal nő jellegű kapcsolatok. De attól még ez kétségtelenül Bíró Kriszta elbeszélése volt, talán csak ő képes ennyire sűrűn, töltelék nélkül írni.

Szécsi Noémi: A kismama naplója

Így az elején mindjárt töredelmesen bevallom, hogy bár igen ritkán teszek le könyvet befejezetlenül, ennél már valahogy az első harminc oldalnál azt éreztem, hogy csak vesztegetem az időmet. Se a stílusa nem tetszett, se tartalmilag nem nyújtott semmit, csak a sok rinyálást kaptam, ami már több volt annál, amit úgy hirtelen el tudtam viselni. De ezeknél még rosszabb volt az a fajta ordenáré káromkodás, ami még egy kocsistól is sok, nemhogy egy anyai örömök elé néző értelmiségi nőtől. Nem ez a lazaság megfelelő foka. Szerintem.

Bíró Kriszta: Fiókregény

Már vagy két éve kerülgetem Bíró Kriszta írásait, valahogy most jött el az ideje. Egy szuszra végig lehet olvasni, nem is nagyon van kedve az embernek abbahagyni, kár, hogy nekem sosincs időm egy könyvet megszakítás nélkül elolvasni. Ráadásul nem is emlékszem mikor olvastam valakitől valamit úgy, hogy azonnal akartam tőle egy másik könyvet is, mert nem volt elég. A Fiókregény ilyen volt most nekem, de sajnos Bíró Krisztának csak egy könyve van ezen kívül, a Jozefa, jön az is hamarosan.

A regény a szép reményekkel bíró szabómesterből lassan alkoholistává váló apa és a nagy ambíciókkal bíró, talpraesett leánya kapcsolatára épül, aki úgy dönt, hogy ő bizony színésznő lesz, már gyerekkorában is fennhangon szaval az asztal tetejéről, hát mi más is lehetne. És lesz is, méghozzá jó színésznő, ha nem is a legjobb. S ott van még Dezső, a pótpapa, Ágnes, a pótanya, meg az a sok szerelem, ami átszövi a regényt... Párhuzamosan fut egymással a családi vonal és a színházi élet, egyszer itt vagyunk, egyszer ott, lendületes, de mégis jól követhető a helyszínek váltakozása, nekem ez így nagyon tetszett. Sok mellékszereplőt is megismerünk, jól kidolgozott karakterek sora vonul végig  a regényen, bár kevés igazán szerethető akad köztük, mindegyik zűrös valamiért, nehezen kedvelhetők, mert sokat hibáznak. De közben meg mégis jó olvasni róluk, mert így kerek a történet. Ez egy ilyen zűrös életeket felvonultató regény, szinte mindenki megcsúszik valahol. Vajon milyen lehet ennyire kusza családi viszonyok között felnőni? Ezt csak egy Sóri Mici féle céltudatos személyiség tudja higgadt fejjel és ép ésszel végigcsinálni, bár neki is vannak azért szép számban botlásai, de a fentiek tükrében ezeket fel sem róhatom neki. 
Ez a könyv engem eléggé beszippantott, máskor is elolvasom majd.