D. Tóth Kriszta: Jöttem, hadd lássalak

Kicsit restelkedem miatta, de úgy vagyok a kortárs magyar regényekkel, avagy bármely ilyen kötettel, hogy jó messziről nézegetem őket és csak a bevált szerzőket olvasom bátrabban. Nem tudom miért, régóta így van és kész. Nem vagyok büszke erre az előítéletes hozzáállásomra, de az igazság része, ezért nem tagadhatom. Ez a regény talán majd kinyit néhány kaput.

Emlékszem erre a könyvre, amikor megjelent. Arra, hogy távolról láttam és nem tetszett a borítója, így eszembe nem jutott elolvasni, nem is érdekelt, hogy ki írta, pedig elég feltűnően rajta van a név és az sem érdekelt, hogy miről szól. Gondoltam egy ilyen női arccal az elején ez a könyv bizonyára a szokásos romantikus dömping egyik tagja lehet, arra ritkán terjed ki az érdeklődésem, különösen, ha magyar. Rémlik, hogy még a könyvtrailert is megnéztem, ami szintén nem jött át (ma is megnéztem és még mindig nem). Aztán most október táján valahogy eljutott a tudatomig, hogy D. Tóth Kriszta regénye ez és miről írt benne, s ekkor valami végérvényesen bekattant nálam. Nem a név keltette fel a figyelmem, hanem a történet és innen kezdve sem kortárs íróktól való tartózkodás, sem könyvborító nem állhatott már közénk.

Szerettem olvasni ezt a regényt Patakhegyi Bora életéről. Igaz, ahogyan haladunk előre az időben, egyre nehezebb elszakadni attól, hogy ez nem a szerző édesanyjának életrajza feketén-fehéren - s ezáltal nem is a szerzőé -, hanem - ahogyan D. Tóth Kriszta maga is elmondta - sok helyen fiktív. Rossz szokásom ez, de óhatatlanul kerestem benne, vajon mi lehet az igaz és mi nem? Hogyan lehet ilyen jól összerakva ez a történet, ha csak gyökereiben valós? Mert szerintem meglepően kiforrott a történetvezetés és minden mellékszál a helyén van. Jól megépített a keret a főszereplő életéhez, de éppen annyi, amennyi még nem szorítja háttérbe őt magát. Kétségtelenül az ő története ez, minden más csak háttér. Esetleg ráadás? Egyszerre van jelen benne a boldogság és a szomorúság, többfelől támad mindkettő (és összességében sajnos Borának nem a boldogságból jutott több), de nem szándékozom most a történetet elmesélni, mert nem lehet ezt másképp elmondani, csak ahogyan a szerző megtette. 
A befejezés nem meglepő, mégis kegyetlenül gyomorszorító, fájdalmas és arra gondoltam a végére érve, milyen nehéz lehetett érzelmileg és lelkileg ennyire visszanyúlni a múltba, felidézni az emlékeket, összerakni a kockákat és történetet kerekíteni belőle. Keveseknek készítenek ilyen szép mementót.

Nemrég hallottam egy interjút, ahol D. Tóth Kriszta azt mondta magáról, hogy annyira szeret írni, hogy részéről ami nincs leírva, az nem is létezik. Remélem van még néhány hasonlóan szép története, ami megírásra vár. Én biztosan olvasni fogom.

Nincsenek megjegyzések: