Fekete István: Lutra

Fekete István Lutráját ezer éve el szerettem volna olvasni és csak azért nem tettem meg eddig, mert nem tudtam venni belőle egy szép példányt az antikváriumokban, ahol kerestem. Tudom, tudom...

De most kivettem a (gyerek)könyvtárból, mert már nem akartam tovább várni rá.

Egészen fiatal voltam, amikor láttam a regényből készült filmet és már sokra nem emlékszem belőle, mégis bármikor eszembe jut, mindig nosztalgikus élmény visszaemlékezni a hangulatára. Azóta már sokat olvastam vidrákról Gera Pál könyveinek köszönhetően, aki nagyon sokat tett és tesz azért, hogy a vidra védelme ne csak üres frázis legyen hazánkban, de a Lutra ideje csak most jött el és mondhatom egyszerre volt igazán jó és kissé kellemetlen élmény. Kellemetlenségét a történet maga okozta, mert nem számítottam a benne lakozó szomorúságra és erről ennyi elég is most, mert bármi más már spoiler lenne.

A Lutra nem egyszerűen egyetlen vidra története, hanem minden más élőlényé, amelyek a hatalmas természetnek azon a kis szegletén élnek, ahova a történet szálai kapcsolódnak. Megjelennek benne a legkisebb fűszáltól a "leghatalmasabb" emberig az egész élő rendszer tagjai, mint egy kerek kis közösség és olyan szereplők is életre kelnek, amelyek a valóságban nem igazán élnek, de Fekete István úgy személyesíti meg őket, hogy nem kételkedem abban, hogy a folyó él, s néha boldog vagy szomorú, vagy az öreg nyárfának gondolatai vannak és hogy a malom beszélget a folyóval, melynek vize kerekeit forgatja. Az sem kérdőjeleződik meg bennem, hogy a róka által ellopott kövér liba, a gazdasszony szeme fénye, a karácsonyi vacsora leendő áldozata tényleg jó helyen van-e Karak, a róka gyomrában? Valahogy Fekete István eléri azt, miként lehet a ravasz róka, a néha feleslegesen, már-már játékból halat ölő vidra pozitív szereplő és miként essen meg a szívem a hatalmas harcsán, amelyet a halász egy napon kifog a folyóból.

Megismerjük az embereket is akik a folyóhoz, az erdőhöz, a nádashoz, a malomhoz egész életükkel kapcsolódnak: a halászt, a vadászt, a molnárt. Olyan tiszta, egyszerű, mindennapi emberek ők, akik Fekete István regényeiben rendszeresen szembejönnek velünk, de pont az a romantikája ennek, hogy közben már mégsem hétköznapiak, mert a mi hétköznapjaink nagyon távol kerültek ettől a világtól. Én szoktam mondogatni, hogy bizony szívesen lelassulnék egy ilyen fajta régi életmódhoz, különösen ilyenkor december környékén érzem azt, hogy nem bírom a rohanó világba belecsempészni az elkövetkező hetek igényelte csendet és nyugalmat. Biztosan ezért is támad kedvem mindig épp ebben az időszakban az író regényeit olvasni.

Aztán ami nagyon megfogott még és szerintem igazi különlegessége a regénynek, hogy a történet ősszel kezdődik és a tavasz illetve a kora nyár megjelenésével ér véget, de a főbb események a tél hónapjai alatt történnek. A Tél fiatal hercegként kezdi meg uralkodását, kellő rátartisággal és gőggel, hogy igazán hideg és zord évszakot bocsásson a világra, ám tavaszra öreg és beteg úr válik belőle, akinek át kell adnia helyét a fiatal, zöld szandálos leánynak, a Tavasznak. Teljesen magával ragadott, ahogyan megismerhetjük Tél urat, a viselkedését, a motivációit, a haragját és a fölényeskedését, még sosem olvastam ezt ilyen jól megírva. Már csupán ezért megérte elolvasni ezt a regényt, de a sok humor mellett sem mehetek el említés nélkül, mert néha annyira viccesen jellemzi az író az állatokat vagy az élethelyzeteket, hogy kényszert éreztem, hogy felolvassak belőle a férjemnek, pedig ez aztán már igazán nem az én alaptermészetem. :-)

Nagyon szerettem ezt a könyvet olvasni, mert közben nosztalgia és vágyakozás kelt bennem a régi havas telek és a zúzmarás erdők iránt és hiányoznak a tüzek a kályhákból, hiányzik a családom közelsége és az időm szabadsága. Ez a könyv egyfajta lassító volt a mostani hetekben, ami nagyon kellett.