Már vagy két éve kerülgetem Bíró Kriszta írásait, valahogy most jött el az ideje. Egy szuszra végig lehet olvasni, nem is nagyon van kedve az embernek abbahagyni, kár, hogy nekem sosincs időm egy könyvet megszakítás nélkül elolvasni. Ráadásul nem is emlékszem mikor olvastam valakitől valamit úgy, hogy azonnal akartam tőle egy másik könyvet is, mert nem volt elég. A
Fiókregény ilyen volt most nekem, de sajnos Bíró Krisztának csak egy könyve van ezen kívül, a
Jozefa, jön az is hamarosan.
A regény a szép reményekkel bíró szabómesterből lassan alkoholistává váló apa és a nagy ambíciókkal bíró, talpraesett leánya kapcsolatára épül, aki úgy dönt, hogy ő bizony színésznő lesz, már gyerekkorában is fennhangon szaval az asztal tetejéről, hát mi más is lehetne. És lesz is, méghozzá jó színésznő, ha nem is a legjobb. S ott van még Dezső, a pótpapa, Ágnes, a pótanya, meg az a sok szerelem, ami átszövi a regényt... Párhuzamosan fut egymással a családi vonal és a színházi élet, egyszer itt vagyunk, egyszer ott, lendületes, de mégis jól követhető a helyszínek váltakozása, nekem ez így nagyon tetszett. Sok mellékszereplőt is megismerünk, jól kidolgozott karakterek sora vonul végig a regényen, bár kevés igazán szerethető akad köztük, mindegyik zűrös valamiért, nehezen kedvelhetők, mert sokat hibáznak. De közben meg mégis jó olvasni róluk, mert így kerek a történet. Ez egy ilyen zűrös életeket felvonultató regény, szinte mindenki megcsúszik valahol. Vajon milyen lehet ennyire kusza családi viszonyok között felnőni? Ezt csak egy Sóri Mici féle céltudatos személyiség tudja higgadt fejjel és ép ésszel végigcsinálni, bár neki is vannak azért szép számban botlásai, de a fentiek tükrében ezeket fel sem róhatom neki.
Ez a könyv engem eléggé beszippantott, máskor is elolvasom majd.
