Márai Sándor nekem huszonéves korom elején olyan volt, mint valami lelki társ. Füves könyvét úgy forgattam, mint egy sajátságos útmutatást akkori akadozó(nak érzett) életemhez és ha valaki megkérdezte, kivel találkoznék azok közül, akik már nem élnek, én mindig Márait mondtam, s bár belátom, akkor ez így volt jó és sokat segítettek a gondolatai, ma már ezen szerencsére túlléptem. Igaz, a 63-as írás - Arról, hogy a dolgokat meg kell várni - máig életem egyik sarokköve, hiszem, hogy minden olyan lassú hömpölygéssel tart felém, aminek felém kell tartania, ahogyan Márai írja és én türelmesen kivárok mindent, ami fontos és személyesen az enyém.
