Általános iskolában elolvastam én minden kötelező olvasmányt, de már alig emlékszem rájuk. A kőszívű ember fiai is csak azért hagyott mély nyomot bennem, mert irtóra szenvedtem vele, csak a farkasos üldözős részre emlékszem. Amikor olvasónaplót kellett írni a könyvből, ehhez a részhez rajzoltattam az unokatestvéremmel egy farkast. :-) (Tudat alatt már biztos akkor is vonzottak a farkasok, csak még nem ismertem fel.) Középiskolában már nem mindig olvastam el a kötelezőket, négy év alatt három irodalomtanárunk volt, már a nevükre sem emlékszem... Egyébként nem bánom, hogy ezek akkor kimaradtak. Az iskolában senkit nem érdekelt a dolog, de ha mondjuk tizenhét évesen el kellett volna olvasnom A Varázshegy-et, bizonyosan eret vágok magamon. Főiskolán csak szakmai irodalmak voltak, azt mind elolvastam, de szépirodalom nem sok akadt közöttük.
Már huszonéves lettem, mire elkezdtem leporolni és újraolvasni ezeket a kötelező irodalmakat, kedvem szerint, ahogy jöttek és eddig még egyik sem okozott csalódást.
Úgy általában nem is értem, hogy válhattam én ilyen könyvmániássá, mivel gyerekkoromban a családból nem nagyon lökdösött senki az olvasás felé, az iskolában meg még ennyire sem. Egyébként ennek meg is lett az eredménye: az a sok ezer oldal szépirodalmi lemaradás nyomasztó tud lenni. Időnként úgy érzem, hogy nem is lehet bepótolni. Megjegyzem tényleg nem.
Az olvasások bepótolásának párhuzamos hozadéka, hogy szépen elsuhan mellettem a kortárs szép- és egyéb irodalom. Csak röpködnek a nevek, címek olvasós körökben, blogokon, kiadóknál, online könyvesboltok oldalán. A neveket illetően egészen képben vagyok a kortárs terén, de hogy kis túlzással egy könyvüket sem olvastam... (Vámos Miklóst kivéve). Na, ez pont olyan nyomasztó, mint az előző.
De azért próbálom leszűrni a pozitívumokat. Rájöttem, hogy sokkal jobb érettebb korban megismerkedni a nagy irodalmi művekkel, mint ha tizenévesen végigszenvedtem volna ezt a folyamatot. Úgyis újraolvasnám őket, mint ahogy ezt teszem is. Talán kicsit naivan, de azt érzem, sokkal több az alázat bennem a nagy szerzők nagy művei iránt. S ha már eddig várt, bizony ezután sem fog elszaladni A nyomorultak. Ennyi oldallal nem is bírna :-). Így aztán lehet egy kicsit nagyobb teret adni a kortárs külföldi és magyar irodalomnak is, s akkor nincs az a zizegő érzés, hogy mindenről lemaradok. A könyvek meg nem azért íródnak, hogy ilyen módon nyomasszanak, hanem hogy a kellő időben elérjenek hozzánk. Kihez mikor. Görcsölni biztosan kár lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése