Már nem ma volt, amikor kitaláltam, hogy ha egyszer blogom
lesz a Markéta nevet fogom felhasználni hozzá. Egyik nagy kedvencem a
Farkasszem, ebben hívják az egyik főszereplőt Markétának. Ami egyébként
magyarul Margit, de nem, nem vagyok Margit...
Nem csak a farkasok miatt szeretem ezt a könyvet, van valami
olyan hangulata, ami majdnem évente elolvastatja velem és mindig egy fokkal
jobban szeretem. Azt olvastam, hogy az író kreatív írást tanít. Szerintem ezt
kiválóan megtanulta ő maga is.
Farkasokról és emberekről szól a regény, két család,
párhuzamosan futó szálak, ám útjaik a regény végére összefonódnak. Az
emberek, a Butora és a Lipner család tagjai. Egyik része Prágában él, a másik a morvaországi havasokban, egy csodálatos környezetben álló erdészházban.
Utóbbi hely az, ahol minden nagyobb eseményre összegyűlik a család, az
élet minden fontos rezdülése odahívja őket. A farkasok több
generációból álló falkát alkotnak, igen alaposan megismerhetjük őket és
az életüket, sokkal jobban, mint az emberekét. Az emberekről nem
sokat tudunk meg, néhány lényeges dolgot csak, és azt sem mindenkiről, de
kerek egészet nem mutat meg az író a családról. Csak skicceket rajzol, de így
is kialakul valamiféle fogalmunk a viszonyokról és ez majdnem elég is, nekem
azért beleférne több ennél. Mindez a visszaemlékezések és a jelenben zajló
történések elmesélésének váltogatásából rajzolódik ki. Résen kell lenni,
hogy tudjuk, mikor melyik szereplő tárja fel a múlt egy részletét és az
idősíkok sem mindig követhetők egyértelműen. Az egész regény át van szőve
valamiféle varázslattal, természetfölöttivel, ami túlmutat a hétköznapi élet
egyszerűségén, túl az érzékelhető valóságon, de ez a mitikus, sejtelmes vonal szerintem
nagyon jót tesz a regénynek. Maga a cselekmény enélkül is megállja ugyan a
helyét, de talán pont ez az a hangulat, amit én olyan nagyon kedvelek
benne. Emellett a szereplők nagy része is szerethető, a farkasok meg
különösen.Többször szóba kerül egy - a nagypapa birtokában álló - festmény a magyar pusztáról, ennek külön örültem. :-)
A végére aztán jön a nagy felkiáltójel. Bár tudom, hogy mi
lesz az – és talán pont ezért –, még sokadik olvasásnál is folyton érzem az
egész könyvön végigáramló feszültséget és még van hátra ötven oldal a
regényből, de már annyira feszült vagyok, hogy nem is tudom lerakni – közben meg
még húznám az időt, hogy ne érjen véget –, meg mondanám is a szereplőknek, hogy
NE menjetek oda! De hiába, ezt a regényt nem én írtam és nem változtathatom
meg...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése