Múlt év, új év

Vége van ennek az évnek is, nagyon gyorsan lepergett, rengeteg minden történt velem, sok-sok jó és szép dolog és ugyan nem ment minden akadálytalanul és voltak keserű percek, órák, napok is a hónapok során, de úgy érzem pozitív mérleggel zárhatom az évet és vajon kell-e ennél több?

Az is ebbe a pozitív kosárba kerül, hogy márciusban elkezdtem írni ezt a blogot, pedig sok bizonytalanság volt bennem ezzel kapcsolatban és még ma is van, mi több egyáltalán nem biztos, hogy jövő ilyenkor is írni fogom, de a blog tekintetében nem tervezek előre. Majd alakul.

Filmeket néztem

Nem múlhat el 2012 még egy filmes bejegyzés nélkül, főleg azért nem, mert mostanában talán több időt töltöttem tévénézéssel - értsd agymosással -, mint olvasással. De legalább filmeket nézek, esetleg sorozatot, nem idióta műsorokat.

Nick Hornby: Hogy legyünk jók?

Még valamikor karácsony előtt Nick Hornby a FB profilján feltett egy érdeklődő kérdést, hogy ki mit olvas majd a téli szünetben? (milyen téli szünet? :) ) Elég nagy számban válaszolták a rajongók azt, hogy valamelyik regényt az írótól. Viccesen meg is jegyeztem a férjemnek, hogy na nézd már, a sok nyalis... :) De másnap azt vettem észre magamon, hogy teljesen belém fészkelte magát az érzés, hogy - nyalizás ide vagy oda - Hornby-t olvassak én is és igen hamar a könyvtár felé vettem az irányt, hogy kivegyem az Egy fiúról c. regényt, ami természetesen nem volt bent. A Hogy legyünk jók? viszont igen, így azt hoztam haza. (Közben már az Egy fiúról is hazajött velem egy másik napon a könyvtárból, vár szépen a sorára.)

Karácsony

Minden kedves Olvasómnak szép karácsonyt, meghitt pillanatokban gazdag családi együttléteket és ezzel együtt sok mosolyt kívánok! Remélem jutnak majd könyvek a fa alá mindannyiunknak! :-)

Kertész Imre: Sorstalanság

Amikor 2002-ben Kertész Imre megkapta az irodalmi Nobel-díjat és mindent elárasztott a Sorstalanság regény és a belőle készült film, akkor én még túl fiatal voltam, túlságosan lefoglalt saját magam keresése és túl hiszékeny is voltam. Túl hiszékeny és elhittem, amiket akkoriban - valószínűleg az irigyek - mondogattak, hogy ugyan már, nem olyan jó ez a regény, meg ugyan már, a film is... S nem úgy hittem el, hogy magaménak vallottam ezt a gondolatsort - tényleg túlságosan el voltam foglalva akkoriban magammal -, de valahogy önkéntelenül is ez raktározódott el a fejemben a regényről és Kertész Imréről. Inkább a negatívumok, mint az elismerés. Nemrég szóba került az egyik ismerősömmel való beszélgetés során ez a regény, mondtam, hogy még nem olvastam és ő erre azt válaszolta, hogy pedig azt el kell olvasni. Nem mondott többet, de ezzel a pár szóval végérvényesen beültette a bogarat a fülembe, hogy akkor ezt valóban el kell olvasni hamarosan.

Benkei Ildikó: Ora et Labora!

A Magyarnak lenni sorozat XXXIV. kötetében Benkei Ildikó Várszegi Asztrik pannonhalmi főapáttal beszélget. Azóta érdekel a Pannonhalmi Főapátság élete, amióta két évvel ezelőtt a Kossuth Rádióban, éppen advent időszakában hallgattam egy sorozatot az apátság mindennapjairól. Következő évben el is látogattam oda és teljesen lenyűgözött. Ugyan hallottam már erről a helyről korábban is és a rádiós beszélgetés is jól bemutatta az ottani életet, de mégis személyesen ott lenni és megérezni az atmoszféráját teljes lelki feltöltődés volt.

Fekete István: Lutra

Fekete István Lutráját ezer éve el szerettem volna olvasni és csak azért nem tettem meg eddig, mert nem tudtam venni belőle egy szép példányt az antikváriumokban, ahol kerestem. Tudom, tudom...

De most kivettem a (gyerek)könyvtárból, mert már nem akartam tovább várni rá.

Egészen fiatal voltam, amikor láttam a regényből készült filmet és már sokra nem emlékszem belőle, mégis bármikor eszembe jut, mindig nosztalgikus élmény visszaemlékezni a hangulatára. Azóta már sokat olvastam vidrákról Gera Pál könyveinek köszönhetően, aki nagyon sokat tett és tesz azért, hogy a vidra védelme ne csak üres frázis legyen hazánkban, de a Lutra ideje csak most jött el és mondhatom egyszerre volt igazán jó és kissé kellemetlen élmény. Kellemetlenségét a történet maga okozta, mert nem számítottam a benne lakozó szomorúságra és erről ennyi elég is most, mert bármi más már spoiler lenne.

Szabó Magda: Az őz

 Azért mentem be a könyvtárba, hogy kivegyem Fekete István Lutra c. regényét. Hamar meg is találtam, gondoltam körbenézek még, csak úgy az érzés kedvéért és mert van időm és szeretek ott bámészkodni. Nézegetem, hogy mi mindent lehetne olvasni, ha tízszer ennyi időm lenne. Hát ahogy ott nézegetek, nézegetek, egyszercsak hozzámkerül Szabó Magda regénye, pedig nem terveztem én Szabó Magdát kivenni a könyvtárból aznap. Mégis valahogy bemászott a kezembe, nincs erre magyarázat.

Filmeket néztem

Némi túlzás van a címben, mert mostanában nehezen jutok túl a sorozatok nézésén, azokat is csak úgy fél szemmel, miközben teszek-veszek, így ezekről ma nem szeretnék írni. Azonban, meg kell osztanom nem tarthatom meg magamnak a legfrissebb és mostanában egyetlen mozis élményemet éspedig azért nem, mert nem venném a lelkemre, hogy esetleg lemaradjatok róla, mert nem szóltam időben. Vannak filmek, amiket moziban kell megnézni először, mert úgy igazi az élmény. Szóval nem rejtegetem tovább, a neve Bond, James Bond. Igen, megnéztem a Skyfall-t múlt héten!

Linn Ullmann: Áldott gyermek

Egyre jobban kezdenek beszivárogni az olvasmányaim közé a skandináv regények, és nem is mindig tudatosan kerülnek a közelembe. Legutóbb épp Linn Ullmann regényei mellett nem tudtam anélkül elmenni a könyvtárban, hogy magamhoz ne vegyek egyet közülük. Legszívesebben mindet hoztam volna, ami épp bent volt tőle. Végül az Áldott gyermek mellett döntöttem, nem tudnám megindokolni, miért. 

(azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy vele együtt hoztam el a könyvtárból Per Petterson Lótolvajok c. regényét is, de azt most épp a férjem olvassa és nagyon tetszik neki :) ) 

Vámos Miklós: Szitakötő

Vámos Miklós  új regényeit mindig fokozott várakozás előzi meg nálam. Szerencsére az író a honlapján már előre el szokott ejteni egy-két információt az aktuális új regényéről (részlet, borítóterv), ami kicsit segít azon, hogy könnyebben kivárjam a megjelenést, de azért a legjobb, amikor már kezemben tarthatom. Idén is volt szerencsém dedikáltatni ezt a nagyon szép kivitelezésű könyvet (külsőleg szerintem az eddigi legszebb) és ahogyan jöttem hazafelé, arra gondoltam, hogy ezt most nem adnám oda semmiért.

Most szembesültem először a fogalommal, hogy könyvtrailer, pedig állítólag ez külföldön már nem is annyira újdonság. Tetszett az ötlet és a film is.

Anna Gavalda: Kis kiruccanás

Második Gavaldától, mostmár biztosan jöhet a többi is és bár ez könyvtári példány - megjegyzem nagyon jó állapotú, nem is értem - azt hiszem meg is fogom venni. Ha elolvasok egy könyvet, általában átfutom milyen idézeteket találtak benne fontosnak mások, és ez olyan mint egy kis ismétlés, anélkül, hogy újraolvasnám az egészet. Az idézetek előhozzák a regény esszenciáját, természetesen ezt csak akkor érzem így, ha már olvastam a regényt.

Emma Donoghue: A szoba

A szoba hónapok óta olyan könyvként kísértett engem, amit nagyon el akartam ugyan olvasni, de nem szerettem volna megvenni. Beismerem, ezekkel a sikerkönyvekkel sokszor így vagyok és nem alaptalanul alakult ez ki. Könyvtárban meg ilyenhez hozzájutni nagyjából felér a lehetetlennel. Mígnem a múlt héten betévedtem anyósom szobájába és ott volt ez a könyv a polcán, még nem is olvasta. :-)

Petra Nagyová-Džerengová: Nézz magadra!

Néha kíváncsi leszek ilyesfajta tucatkönyvekre, utólag nem értem ugyan, miért, de előfordul. Petra Nagyová-Džerengová Szlovákiában elismert és népszerű képviselője a női irodalomnak. Ebben a könyvében egy olyan témát dolgoz fel, ami jócskán a családon belüli erőszak profiljába vág.

Rachel Carson: Néma tavasz

Rachel Carson (1907-1964), amerikai tengerbiológus, ökológus, író. Az első biológus volt, aki rávilágított, hogy az a fajta nagyarányú vegyszeripari tevékenység, amelyet az 1940-es években Amerikában alkalmazni kezdtek, olyan hatással lehet az élővilágra és oly mértékben rombolhatja az ökológiai hálózatot, amelyet sem a kormány, sem az állampolgárok nem engedhetnek meg.

Anna Gavalda: Szerettem őt

Kicsit meg vagyok késve Anna Gavalda olvasásával, ez az első találkozásom vele. Van egy stílusa, az szent. :) Csupa párbeszéd, sőt, monológ, meg kell szokni, hogy ilyen. Mégis érdekes, hogy a párbeszédek közé úgy helyezi el a vidéki nyaraló leírását és a körülményeket, ahogyan eltöltik ott ezt a pár napot, hogy teljesen velük tudtam lenni, pedig ezekre alig tér ki, csupán beszúrva ide-oda egy két sort. Szerintem ezt nagyon jól csinálja. 

Elképzeltem, ahogyan a hasonló korú apósommal beszélgetünk erről a témáról. Ha így nézem, ez a beszélgetés teljesen életszerűtlen, pedig én az apósommal nem magázódó viszonyban vagyok és ő nem zárkózott, mogorva öregúr. Ezért kicsit idegen is volt nekem ez a regény, persze miért is kellene egy regénynek életszerűnek lenni? (Talán mert én szeretem az igaznak tűnő életmeséket. :) ) 

Elina Hirvonen: Legtávolabb a haláltól

Elina Hirvonen két regénye egymás mellett sorakozott a könyvtár polcán, ahogyan kell, így nem lehetett otthagyni ezt a másodikat sem, pedig csak az elsőért mentem be. Ha helyenként a Hogy ő is ugyanarra emlékezzen regénytől dühös tehetetlenség fogott el, akkor ez a Legtávolabb a haláltól tízszer annyira kiütötte a biztosítékot. Ez nem az a 280 oldal, amit egy  nap alatt végig tudok olvasni, annyira sűrű borzalom, nem lehet egyszerre befogadni, mi több egyáltalán nem lehet befogadni. Afrikában sem sötét, sem fehér bőrű embernek nem jó lenni, de gyereknek különösen nem, náluk kiszolgáltatottabb lények nincsenek azon a földrészen. Elég szemléletes képet kapunk a regényben arról, milyen utolsókként élnek ott a gyerekek, lányok és fiúk egyaránt, felnőtt férfiak kénye-kedvére, szó szerint. Én itt az európai jólétemben csak hallgassak szépen és nagyon örüljek az életnek és ne is merjem feltenni a kérdést, hogy mihez képest?

Elina Hirvonen: Hogy ő is ugyanarra emlékezzen

Időnként rácsodálkozok a kicsi gyermekekre, hogy milyen felhőtlenül boldogok tudnak lenni és ha ilyet látok, elfog az öröm, hogy ilyen életet élhet s hogy egy támogató környezet veszi körül. Épp hétvégén volt ránk bízva a két és fél éves keresztlányunk, s bámulatos, hogy csak azzal, hogy játszunk, labdázunk, hintázunk, locsolunk teljesen kerek a kis élete és ölelésre nyújtja a kicsi karjait, hogy szeret. :-)

Filmeket néztem

Az első ilyen bejegyzés óta kedvem támadt filmeket nézni, remélem ez így is marad és időnként majd írok róluk, rendszer nélkül. Tervbe vettem néhány film megnézését és szerencsére mindig vannak akciók, amikben jó áron hozzá lehet jutni egyes DVD-khez. Négy filmet hoztam.

Márai Sándor: Eszter hagyatéka és három kisregény

Márai Sándor nekem huszonéves korom elején olyan volt, mint valami lelki társ. Füves könyvét úgy forgattam, mint egy sajátságos útmutatást akkori akadozó(nak érzett) életemhez és ha valaki megkérdezte, kivel találkoznék azok közül, akik már nem élnek, én mindig Márait mondtam, s bár belátom, akkor ez így volt jó és sokat segítettek a gondolatai, ma már ezen szerencsére túlléptem. Igaz, a 63-as írás - Arról, hogy a dolgokat meg kell várni - máig életem egyik sarokköve, hiszem, hogy minden olyan lassú hömpölygéssel tart felém, aminek felém kell tartania, ahogyan Márai írja és én türelmesen kivárok mindent, ami fontos és személyesen az enyém. 

Peter Boxall: 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz

Nemrég majdnem féláron (és ennél a könyvnél ez nagy összeg mínuszban és pluszban is) megvettem az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz c. Peter Boxall-féle gyűjteményt és ha ez nem sarkall egy ilyen magamfajta listagyártót könyvlista készítésére, akkor semmi. De hát persze hogy sarkallt és egyik szombaton órákat töltöttem azzal, hogy összeírjam mit olvastam már belőle és mit szeretnék. Utóbbira ment el a rengeteg idő, mert sok regényről és íróról még sosem hallottam és ami a gyűjtemény alapján ígéretesnek tűnt, annak utánaolvastam máshol is, megnéztem milyen kiadások jelentek meg belőle, milyen fordítással, melyiket szeretném elolvasni. (Megjegyzem ez engem maximálisan kikapcsol.)

E. A. Rodriguez: Madagaszkár királya

Erről a könyvről nem is akartam bejegyzést írni, mert mint regény nekem ez elég gyenge volt. Benyovszky Móric kalandos életét tényleg sikerült belesűríteni ebbe a rövid kis könyvbe, s hogy vajon ez minden részletében így esett-e vagy sem? Miután Benyovszkynak önéletrajzi írása is megjelent, talán nem megalapozatlan a sűrű életútnak e tömör leírása. Barsi Ödönt takarja egyébként az írói álnév, aki nem csupán író volt, hanem színész, rendező és műfordító is. Sok regényt írt, de csak erről az egyről hallottam eddig.

Helen Fielding: Bridget Jones naplója

Tavaly év végi kikapcsolódásként megnéztem mindkét filmet, amelyek Helen Fielding könyveiből készültek, már akkor gyanús volt, hogy én csak hiszem, hogy már olvastam Bridget Jones naplóját. Most, hogy elolvastam a regényt - naplót - szinte biztos, hogy én nem akadtam még össze ezzel eddig. Rajtam kívül létezik még ilyen könyvmoly? :-) 

Paula McLain: A párizsi feleség

Paula McLain jobbat nem is tehetett volna, minthogy felfedezte magában a tehetséget az írásra és nekilátott irodalmat tanulni, majd megírta ennek a szép és egyben csúf szerelemnek a történetét. Egy csodás könyvet írt, gördülékeny, könnyen olvasható, életrajzi, de csöppet sem dokumentarista. Ilyen a könyv, ami magával ragad és nem ereszt. A fordítás is kiváló és a borító is tökéletesen illik a tartalomhoz. Le vagyok nyűgözve. Ilyen élményekért érdemes olvasni.

Jhumpa Lahiri: Egy ismeretlen világ

Amikor mások blogjait böngészem, gyakran beleakadok olyan nevekbe, akikről sosem hallottam azelőtt. Jhumpa Lahiri is ilyen név volt, nagy szerencse, hogy rátaláltam és bevezetett engem ebbe a nagyon amerikai, helyenként kissé szirupos világba, ami mindeközben nem is ilyen, amikor lebontjuk róla a cukormázat.

Frances Mayes és Edward Mayes: Napsütötte szakácskönyv

Párhuzamosan olvastam a Mindennapok Toszkáná-ban című könyvvel és így még különlegesebb élmény volt a sok kapcsolódási pont miatt. Ez a szakácskönyv egy csodás kalandozás Frances Mayes toszkán konyhájában, amelyből nem nagyon akaródzik a végén kilépni. Szeretem az olyan stílusú szakácskönyveket, amelyeket olvasni lehet, a recepteket mindig kíséri valamilyen személyes élmény egy rövid kis szösszenetbe rejtve, nem csupán a száraz hozzávalók és elkészítési módok oldalról oldalra. El lehet merülni benne és nem csak végig lehet lapozni. Aztán ott vannak a lenyűgöző fotók, ételfotók, pillanatképek, hangulatok, amelyeken akár percekig is el tudok időzni.

Frances Mayes: Mindennapok Toszkánában

Előre szólok, elfogult rajongója vagyok Frances Mayes toszkán életének és az erről szóló könyveinek. De még én is megkérdőjeleztem egy pillanatra, hogy hány bőrt lehet még lehúzni Bramasoléról, de ez csak egy halovány gyengeség volt, hamar felismertem kételyeim helytelenségét.

Jókai Mór: Egy az Isten

Kezd már körvonalazódni, hogy Jókai Mór nem az én íróm. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy nem fogok már soha többet semmit sem olvasni tőle, csak pár hónapig biztosan nem. A szájbarágós stílusa és a sok felesleges körbemagyarázás untat, a történetei mindig túlzsúfoltak, sokszor az az érzésem, hogy valami részt már csak azért ír bele, mert még ezt is el akarja mondani és beleszövi a regénybe, ha kell, ha nem. Ám ez is csak azt bizonyítja, hogy Jókai tényleg egy nagy mesélő.

Jásdi István: Szerenád a szőlőben

Mindig sajnálkoztam, hogy nincsenek szőlőbirtokkal bíró felmenőink, akiktől átvehettük volna a stafétabotot és továbbvihettük volna a családi gazdaságot. De nincs, tradícióalapítónak pedig nem lennék jó, ellenben Jásdi Istvánnal. Elismerésre méltó, ahogy - úgy tűnik - a semmiből (és itt nem anyagiakról beszélek) ügyesen felépítette a borászatát és feljegyezte magát a magyar borászok neves listájára. Az meg külön kedves tőle, hogy gondolatait meg is osztotta velünk egy szép könyvben.

Filmeket néztem

Olvasási válság van, nem tudom miért, talán mert folyton fáradt vagyok. Bár tegnap hajszál híján befejeztem az egyik könyvemet, a teljes estére szóló áramkimaradás közbeszólt.

Ezért most megírom azt a (hosszabb) bejegyzést a filmekről, amit már tervezek egy ideje. Filmekről, amelyeket az utóbbi hónapokban néztem meg. Nem vagyok egyébként egy nagy filmőrült, nem rohanok hetente a moziba, és otthon is várakozhatnak a filmek hónapokig, mire ráveszem magam, hogy rászánjam az időt a tévé előtt ücsörgésre. Mert bár szeretem a filmeket, de folyamatos időhiányban szenvedek és talán épp ezért, nálam még az otthoni filmnézés is igazi program s ezt az érzést szeretném megőrizni a jövőben is.

John Updike: A kentaur

Szoktam rajta gondolkodni, hogy szeretem-e én Updike írásait vagy sem. Például szeretem a Gyere hozzám feleségül c. regényt, többször olvastam, de egyáltalán nem vagyok oda Az eastwicki boszorkányok-ért, mert nekem az túl bizarr. Nem fér bele a földhözragadtságomba. Aztán egyszer egy fél évet töltöttem el a Nyúl-sorozattal. Abban voltak nagyon idegesítő részek, de nagyon szerethetőek is. Szegény Nyúl milyen szerencsétlen tudott lenni, már-már szánalmas, de az élete végére csak kikerekedett körülötte a világ, valahogy.

Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Nem emlékszem, hányszor olvastam ezt a regényt, de ennyire nem talált még meg sohasem, mint most. Ha az embert elöntik a problémák - plusz az elviselhetetlen kánikula - jól esik egy ilyen Rob Fleming-féle lúzerről olvasni. A regény elején még irigyeltem is ezt a pasit az egyszerű, ám mégis izgalmasnak tűnő kis életéért, de a végére ez az érzés kiszállt az ablakon.

Magyarázkodás a kicsi szünet miatt

Ez most egy igazi mellébeszéd lesz, amelyben elnézést kérek minden olvasómtól, hogy nincsenek új bejegyzések egy ideje, de előbb az utazás, aztán egy hosszabb önkéntes munka miatt nem sok lehetőségem volt olvasni. Most pedig vissza kell rázódnom a túlórákkal terhelt dolgos hétköznapokba, továbbá intenzív lakáskeresésbe kell kezdenünk... mindezt ebben az utálatos melegben. Ez mind csak mentegetőzés, ám színtiszta igazság. :-)

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Véget ért az utazás, mindenféle érzésekkel tele. Majd válogatok pár képet idővel.

Sikerült elolvasnom A szél árnyékát, főleg a repülőn, hazafelé. Pont oda való olvasmány volt egyébként. Nyaraláshoz, agymosáshoz, semmittevéshez nagyon ajánlom, de ennyi.

Jöttömre tizenegy nap múlva...

számítsatok, késő este, észak felől. 

A ma "este" már Arto Paasilinna szülővárosában, Kittilä-ben talál, ahonnan a következő napokban egészen Hornoya-szigetéig utazunk majd. Nem túlzás, hogy ez éltetett és erre vártam egész évben.

 

A szél árnyékát viszem magammal. 

 

 

 

Sánta Ferenc: Húsz óra

Ha belegondolok, hogy ez valamikor esetleg kötelező olvasmány lehetett, nem csoda, ha nem olvastam el. Nincs benne jól követhető eseményszál, se egyértelműen kidolgozott karakterek, ellenben, ha valakinek gőze sincs az adott politikai háttérről, az sokat nem fog belőle érteni. Nekem a végére sem állt össze a teljes kép, mert nem bírtam követni ki-kicsoda és bizony elvesztettem a fonalat a történésekben is. A politikai viszonyok sokkal inkább átjöttek a regényen. Jól mutatja, hogy az 1945 utáni időszakban mivé fajult az emberek egy része. A hatalom által, ha rossz kézbe kerül, bármi megtörténhet és meg is történik. Az igazságtalanság nagyfokú jelenléte tanúskodik a könyv lapjain és engem ez nagyon irritált, erre nagyon érzékeny vagyok. 

Azt azért el kell ismerni, hogy Sánta Ferenc igazán szépen ír az átlagember életéről, volt benne néhány gyöngyszem leírás. 

Ez volt az első könyv, amit a nemrég emlegetett 303 magyar regény projektem keretében olvastam és a blogba került. :-)

303 magyar regény

Szeretek magyar regényeket olvasni, még akkor is, ha a blog kezdete óta több külföldi szerző könyvéről született bejegyzés. Korábbi években - nem tudatosan - mindig klasszisokkal több magyart olvastam, mint külföldit.

Sterbetz István: Élő múzeumok

Sok éve porosodott már ez a könyv az itthoni polcon és a szerző több könyve is beszerzésre vár a képzeletbeli listámon, és restellem is, de mégsem ez a nagyfokú érdeklődés adta a könyv elolvasásának apropóját, hanem hogy 2012. május 18-án elhunyt az elkötelezett természetvédő, ornitológus és kiváló író, Dr. Sterbetz István.

Arto Paasilinna: Az akasztott rókák erdeje

Mivel jó véleményeket olvastam erről a szerzőről és erről a regényéről, már tavaly óta szerettem volna megvenni, de nem ment könnyen, csak idén tavasszal jött szembe velem egy utolsó példány az egyik online könyvesboltban. Az idei utazásunk első állomása, ahova megérkezünk majd június 6-án Kittilä repülőtere lesz, a jegyeket még a tavasz kezdetén lefoglaltuk. Röviddel a jegyvásárlás után jutott el hozzám ez a könyv és amikor kinyitottam, a belső borítón ott virított, hogy az író ebben a városban született. Olyan izgalmas, vigyorgós pillanat volt ez. :) A könyv ezen kívül is tele van olyan helységnevekkel, ahol már jártunk vagy ahova idén megyünk majd és végig olyan érzésem volt, mintha otthon lennék, pedig Finnország sosem volt az otthonom és soha nem is lesz.

Bíró Kriszta: Jozefa

Két elbeszélés és egy kisregény van ebben a könyvben, a háromból kettő igazán nekem való volt, de a Jozefa nem. Mert a Jozefa  - és akkor ezt itt gyorsan rövidre is zárhatom - nem tetszett, az első boszorkányos jelenetnél elcsúszott a kapcsolatunk és utána még tovább sekélyesedett ez az állapot. A másik kettő azonban nagyon fogamra való volt, jól megírt, érdekes történetek, szerettem őket olvasni. A műbútorasztalos nekem kissé Vámos Miklós témáira hajazott, biztos azért, mert pár hónapja olvastam a Tiszta tűz című könyvét és abban vannak boncolgatva az idősebb férfi - fiatal nő jellegű kapcsolatok. De attól még ez kétségtelenül Bíró Kriszta elbeszélése volt, talán csak ő képes ennyire sűrűn, töltelék nélkül írni.

Thomas Mann: A varázshegy

Vannak regények, amelyeket el kell olvasni valamikor az életben. A varázshegy nálam most került sorra és el is töltöttem vele két hónapot, mert bár nagyon nyitott voltam és alig vártam, hogy végre olvashassam, sok helyen igen száraz volt. A filozofikus elmélkedést mindig távol tartottam magamtól, ehhez én túlságosan földhözragadt vagyok, így voltak részek, amikor meginogtam a folytatást illetően. Mindemellett a sok magasröptű értekezéshez tudatlannak is éreztem magam, de elismerem a mondanivaló nagyságát. Örülök, hogy egy-egy gyenge pillanatomban nem hátráltam meg a regénytől, nekem ezen túl kellett most esni. Meg kellett ismernem a regény titkát, mi az, ami miatt sokan olyan nagyon kedvelik.

Tatyjana Tolsztaja: KSSZ!

Szembejött velem ez a regény valamelyik blogon, ahol olyan jót írtak róla, hogy menten kedvem támadt elolvasni. Rövid időn belül le is vadásztam a könyvtárban, de amikor olvasni kezdtem, azt éreztem, most aztán már megint csak vesztegetem az időmet, úgy tűnik ilyen hullámot kaptam el. Ez a könyv ugyanis iszonyúan távol áll tőlem, nagyon idegen téma, ilyet igen ritkán olvasok.

Szécsi Noémi: A kismama naplója

Így az elején mindjárt töredelmesen bevallom, hogy bár igen ritkán teszek le könyvet befejezetlenül, ennél már valahogy az első harminc oldalnál azt éreztem, hogy csak vesztegetem az időmet. Se a stílusa nem tetszett, se tartalmilag nem nyújtott semmit, csak a sok rinyálást kaptam, ami már több volt annál, amit úgy hirtelen el tudtam viselni. De ezeknél még rosszabb volt az a fajta ordenáré káromkodás, ami még egy kocsistól is sok, nemhogy egy anyai örömök elé néző értelmiségi nőtől. Nem ez a lazaság megfelelő foka. Szerintem.

Daniel Pennac: Nemkötelező olvasmány

Daniel Pennac, francia író, tanár. Írt ő humoros családregényt, amely a Malausséne-saga sorozatként ismert és három része nálunk is megjelent, aztán írt pedagógiai célzatú irodalmat, hiszen tanár volt, sok évig tanított többek között hátrányos helyzetű gyerekeket is. S ahogy a fáma mondja, ő maga is gátlásos, szorongó gyerekként kezdte, egyszóval volt tapasztalata szülő-gyerek-tanár konfliktusok terén. Mindemellett pedig egy olvasni nagyon szerető ember lehet, aki szívén viseli az olvasás sorsát és jövőjét. 

Kötelező olvasmányok és az utóhatás

Általános iskolában elolvastam én minden kötelező olvasmányt, de már alig emlékszem rájuk. A kőszívű ember fiai is csak azért hagyott mély nyomot bennem, mert irtóra szenvedtem vele, csak a farkasos üldözős részre emlékszem. Amikor olvasónaplót kellett írni a könyvből, ehhez a részhez rajzoltattam az unokatestvéremmel egy farkast. :-) (Tudat alatt már biztos akkor is vonzottak a farkasok, csak még nem ismertem fel.) Középiskolában már nem mindig olvastam el a kötelezőket, négy év alatt három irodalomtanárunk volt, már a nevükre sem emlékszem... Egyébként nem bánom, hogy ezek akkor kimaradtak. Az iskolában senkit nem érdekelt a dolog, de ha mondjuk tizenhét évesen el kellett volna olvasnom A Varázshegy-et, bizonyosan eret vágok magamon. Főiskolán csak szakmai irodalmak voltak, azt mind elolvastam, de szépirodalom nem sok akadt közöttük.

Bíró Kriszta: Fiókregény

Már vagy két éve kerülgetem Bíró Kriszta írásait, valahogy most jött el az ideje. Egy szuszra végig lehet olvasni, nem is nagyon van kedve az embernek abbahagyni, kár, hogy nekem sosincs időm egy könyvet megszakítás nélkül elolvasni. Ráadásul nem is emlékszem mikor olvastam valakitől valamit úgy, hogy azonnal akartam tőle egy másik könyvet is, mert nem volt elég. A Fiókregény ilyen volt most nekem, de sajnos Bíró Krisztának csak egy könyve van ezen kívül, a Jozefa, jön az is hamarosan.

A regény a szép reményekkel bíró szabómesterből lassan alkoholistává váló apa és a nagy ambíciókkal bíró, talpraesett leánya kapcsolatára épül, aki úgy dönt, hogy ő bizony színésznő lesz, már gyerekkorában is fennhangon szaval az asztal tetejéről, hát mi más is lehetne. És lesz is, méghozzá jó színésznő, ha nem is a legjobb. S ott van még Dezső, a pótpapa, Ágnes, a pótanya, meg az a sok szerelem, ami átszövi a regényt... Párhuzamosan fut egymással a családi vonal és a színházi élet, egyszer itt vagyunk, egyszer ott, lendületes, de mégis jól követhető a helyszínek váltakozása, nekem ez így nagyon tetszett. Sok mellékszereplőt is megismerünk, jól kidolgozott karakterek sora vonul végig  a regényen, bár kevés igazán szerethető akad köztük, mindegyik zűrös valamiért, nehezen kedvelhetők, mert sokat hibáznak. De közben meg mégis jó olvasni róluk, mert így kerek a történet. Ez egy ilyen zűrös életeket felvonultató regény, szinte mindenki megcsúszik valahol. Vajon milyen lehet ennyire kusza családi viszonyok között felnőni? Ezt csak egy Sóri Mici féle céltudatos személyiség tudja higgadt fejjel és ép ésszel végigcsinálni, bár neki is vannak azért szép számban botlásai, de a fentiek tükrében ezeket fel sem róhatom neki. 

Ez a könyv engem eléggé beszippantott, máskor is elolvasom majd. 

Tom Rose: Mindenki szereti a bálnákat

A történetet, ha máshonnan nem, hát a mozik plakátjairól biztos sokan megismerték az utóbbi hetekben. Mondjuk az alapján én nem vettem volna meg ezt a könyvet és amúgy se. De ajándékba kapta a férjem és el is olvasta, nem volt róla rossz véleménye, nekem pedig ez jó mérce, így én is nekiálltam (amúgy nagyon sok helyesírási hiba van benne, sajnos).

A történet "csupán" annyi, hogy az alaszkai Barrow nevű település közelében három szürke bálna az októberi, hirtelen hidegre forduló időben a jég alatt reked és mindössze két, egyre kisebb felületűre zsugorodó léken keresztül tudnak levegőt venni. Így a napok múlásával az esélyük arra, hogy eljussanak a nyílt vizek felé, nullára csökken. Ez, mint ahogy többször is elhangzik a könyvben, nem valami különleges esemény szegény bálnáknak (mármint úgy általában, nem ezeknek a szerencsétleneknek), évente sok bálna fullad meg így az alaszkai partok mentén. Az eszkimók tudják ezt és nem is igazán értik a később világméretűvé fokozódó érdeklődést. Ám ezt a szerencsés három bálnát valaki észrevette és valahogy egy nagy sztori, vagy mondhatnám úgy is, egy hatalmas amerikai bálnamentő hadművelet kerekedett ki belőle. Együttműködnek a mentésben az alaszkai eszkimó bálnavadászok, a környezetvédők, az Alaszkában működő olajtársaságok, az amerikai fegyveres erők, természetesen maga az amerikai elnök is előkerül, mert hát ez a minimum egy amerikai sikersztoriban. Eközben a tévéstábok is úgy hemzsegnek Barrow településen, mint a heringek és az amerikaiak olyan komolyan veszik az egészet, mintha bizony a világot kellene megmenteni. Tudjuk, abban ők a legjobbak...

Azt nem árulom el, hogy végül hogyan mentik meg a bálnákat, azért olvassátok el a könyvet.

A történetet egy újságíró, Tom Rose írta meg, ezért ízig-vérig újságírós és kétségtelenül amerikai lett az egész. A bálnamentés mellett sok érdekes információ előkerül azért a könyvben az inuitokról, bálnavadászatról, olajkitermelésről, környezetvédelemről, talán ezek miatt inkább érdemes elolvasni. Csak kicsit erőlködnünk kell, hogy el tudjuk fogadni a nagyképű amerikai hozzáállást. Ez valahogy nehezen megy nekem, nem tudtam félresöpörni ezt olvasás közben. Ráadásul ez egy igaz történet, szóval az amerikaiak a valóságban is éppen olyanok lehetnek, mint a filmjeikben. Erre meg már nem is tudok mit mondani.

Jools Oliver: Mínusz kilenctől tizenkettőig

Nem azért vettem a kezembe ezt a könyvet, mert most épp divatos, már nem egy új könyv ez - amúgy se szoktam divatból -, hanem mert még nincs gyerekem, átlagon felüli félelmeim vannak a terhességtől és gyerekszüléstől, így kíváncsi voltam mit tud mondani Jools Oliver, amitől majd kedvem támad. Na, ilyet azért nem tudott. De leírt olyan dolgokat, amit nem nagyon mondanak el a nők, ha a szülésükről beszélnek. Attól, hogy leírt ezt-azt, még nem lett kevésbé rémisztő az egész, de jobb tudni, mint nemtudni. Meg aztán volt pár hasznos könyvajánló a témában, amiket majd lehet, hogy még elolvasok.

Az is tetszett, hogy nem akart az ismert szakács, Jamie Oliver vállán felkapaszkodni, de nem is titkolta, hogy ő a férje és hogy s mint élnek.

 
Mondjuk Jools Oliver félelmei jóval kisebbek, mint az enyémek, mert neki az egyik kedvenc tévéműsora az volt, amely terhességről és szülésről szól és élőben mutatják a vajúdó nőket, sőt szüléseket és mint mondja: "Ez kellett nekem! Teljesen rákattantam a csatornára. Nagyon élveztem, és azt is megtudtam, hogy milyen sokféle szülés létezik." Ööö, hát nem vagyunk egyformák...

Kár lenne azért titkolni, ez igazán nem egy szépirodalom, a borítója azzal a rózsaszínnel elég borzalmas, ráadásul az eredeti angol borító is majdnem épp ilyen... ha nem ajánlják, hát ki nem veszem a könyvtárból. Egy könnyed blogos stílus, ennyit lehet ettől elvárni és ezt hozta is. Nekem pedig most a téma volt a fontos.

Antonín Bajaja: Farkasszem

Már nem ma volt, amikor kitaláltam, hogy ha egyszer blogom lesz a Markéta nevet fogom felhasználni hozzá. Egyik nagy kedvencem a Farkasszem, ebben hívják az egyik főszereplőt Markétának. Ami egyébként magyarul Margit, de nem, nem vagyok Margit...

Nem csak a farkasok miatt szeretem ezt a könyvet, van valami olyan hangulata, ami majdnem évente elolvastatja velem és mindig egy fokkal jobban szeretem. Azt olvastam, hogy az író kreatív írást tanít. Szerintem ezt kiválóan megtanulta ő maga is.

Farkasokról és emberekről szól a regény, két család, párhuzamosan futó szálak, ám útjaik a regény végére összefonódnak. Az emberek, a Butora és a Lipner család tagjai. Egyik része Prágában él, a másik a morvaországi havasokban, egy csodálatos környezetben álló erdészházban. Utóbbi hely az, ahol minden nagyobb eseményre összegyűlik a család, az élet minden fontos rezdülése odahívja őket. A farkasok több generációból álló falkát alkotnak, igen alaposan megismerhetjük őket és az életüket, sokkal jobban, mint az emberekét. Az emberekről nem sokat tudunk meg, néhány lényeges dolgot csak, és azt sem mindenkiről, de kerek egészet nem mutat meg az író a családról. Csak skicceket rajzol, de így is kialakul valamiféle fogalmunk a viszonyokról és ez majdnem elég is, nekem azért beleférne több ennél. Mindez a visszaemlékezések és a jelenben zajló történések elmesélésének váltogatásából rajzolódik ki. Résen kell lenni, hogy tudjuk, mikor melyik szereplő tárja fel a múlt egy részletét és az idősíkok sem mindig követhetők egyértelműen. Az egész regény át van szőve valamiféle varázslattal, természetfölöttivel, ami túlmutat a hétköznapi élet egyszerűségén, túl az érzékelhető valóságon, de ez a mitikus, sejtelmes vonal szerintem nagyon jót tesz a regénynek. Maga a cselekmény enélkül is megállja ugyan a helyét, de talán pont ez az a hangulat, amit én olyan nagyon kedvelek benne. Emellett a szereplők nagy része is szerethető, a farkasok meg különösen.Többször szóba kerül egy - a nagypapa birtokában álló - festmény a magyar pusztáról, ennek külön örültem. :-)

A végére aztán jön a nagy felkiáltójel. Bár tudom, hogy mi lesz az – és talán pont ezért –, még sokadik olvasásnál is folyton érzem az egész könyvön végigáramló feszültséget és még van hátra ötven oldal a regényből, de már annyira feszült vagyok, hogy nem is tudom lerakni – közben meg még húznám az időt, hogy ne érjen véget –, meg mondanám is a szereplőknek, hogy NE menjetek oda! De hiába, ezt a regényt nem én írtam és nem változtathatom meg...

"Mondd, jó barát, és lépj be."

Régóta olvasok blogokat és egy ideje szemezgetek is a blogírással. Akármilyet nem akartam, hát kézenfekvő egy efféle könyvmániásnak a könyves blog. Merthogy olvasni nagyon szeretek, de hogy írni tudok-e róluk úgy, ahogy elvárom magamtól? Majd kiderül. Remélem jól fogunk szórakozni. :-)