Filmeket néztem

Nem múlhat el 2012 még egy filmes bejegyzés nélkül, főleg azért nem, mert mostanában talán több időt töltöttem tévénézéssel - értsd agymosással -, mint olvasással. De legalább filmeket nézek, esetleg sorozatot, nem idióta műsorokat.

Twin Peaks
Erről csak azért írok, mert ez volt gyerekkorom rémálmainak netovábbja, ám kizárólag a szörnyű jelenetekre emlékeztem már belőle. Pár hónapja rendszeresen nézzük itthon és helyenként még mindig nagyon rémisztőnek találom, csak legalább már előre tudom, mikor kell eltakarni a szemem. :-)
Viszont tényleg alig emlékszem magára a történetre és így felnőtt fejjel nézve legalább felfedezem benne a rengeteg humort is, ami remekül oldja a feszültséget marhaságot, így ezen vicces jelenetek miatt kimondottan örülök, hogy most újranézem. Elképesztő, hogy mennyi eszement karaktert létrehoztak ebben a filmben és ezekhez milyen jól megtalálták a szereplőket. Le a kalappal az alkotók előtt! Már csak nyolc rész van hátra a harmincból és ez jó is, meg nem is.

Lopott szavak
Azért néztem meg ezt a filmet, mert 1. könyvről és íróról szól, gondoltam csak jó lehet; 2. Jeremy Irons az egyik kedvenc színészem és Bradley Coopert is kedvelem. Szóval érdekelt ez a film, de már az elején elmondhatom, iszonyat csalódás volt. Ráadásul pocsék szinkron kísérte, ami még jobban agyoncsapta ezt a filmet. Ritkán bánom meg, hogy elmegyek moziba, de most ez megnyerte ezt az érmet. A történet röviden annyi, hogy Rory Jansen (Bradley Cooper) álma megvalósításán fáradozik éveken át, sikeres író szeretne lenni, de nem tudja megírni A REGÉNY-t. Az élete azért csordogál így is, megházasodik, majd nászútra utazik Párizsba szép feleségével, Doraval (Zoë Saldana). Egy régiségboltban egy régi táskába botlanak, amelyet megvásárolnak és egy napon Rory egy regény kéziratát találja meg benne. Méghozzá egy kiváló regényét, amellyel egy csapásra eléri álmait, az irodalmi sikerlisták csúcsát. Jeremy Irons játssza az öreg írót, akié az eredeti kézirat és aki természetesen felbukkan egy napon és szembesíti Roryt a csalással és elmeséli neki saját félresiklott életét. Ennyi történet szerintem bőven elég is lenne, ám valahogy mindezt egy harmadik történetből ismerjük meg, egy másik író meséli el a történetet a történetben, ami szerintem már túl sok volt. Ráadásul egy fiatal, egyetemista lánynak mondja el, aki totálisan rányomul az íróra, de valahogy ezt úgy szerették volna bemutatni, mintha a lány egy igazi intellektüel lenne. Hű, szerintem ez a vonal volt a legfélresikerültebb az egész filmben.
Pár hónapja olvastam A párizsi feleség című regényt, amiből kiderül, hogy Hemingway első felesége is elvesztette az író kéziratait, egy vonatút során. Nos, ez itt előjött, nem volt valami eredeti, de legalább egy kis Hemingway belekerült ezzel a párizsi szállal.
Most, hogy megint visszaemlékszem a részletekre, ismét tudatosul bennem, milyen gyenge film volt, pedig tényleg nagyon szerettem volna szeretni. Még Jeremy Irons is csalódást okozott.

Julie & Julia - Két nő, egy recept
Ennek a filmnek a forgatókönyve Julia Child önéletrajzi könyvéből és Julie Powell blogjából - könyvéből - készült. Utóbbi blogkönyvet olvastam egyszer, rögtön azután, hogy megnéztem a filmet pár évvel ezelőtt. A könyv pocsék lett, követhetetlen zagyvaság, még jó, hogy megnéztem előtte a filmet, különben simán elvesztettem volna a történések folyamát, vagy netán még abba is hagytam volna.
A film ellenben brilliáns. Biztos vagyok benne, hogy nagy szerepe van ebben a Julia Childot játszó Meryl Streepnek, mert fantasztikusan vitte előre a filmet és szinte minden más szereplőt lesöpört a vászonról. Amikor először láttam, akkor a Julie karakterét megformáló Amy Adams egyáltalán nem volt szimpatikus, de most másodszorra már nem találtam benne semmi ellenszenvességet.
Julie Powell, épp életének válságos szakaszát éli, így saját maga megmentésére kitalálja, hogy egy év alatt megfőzi a híres Julia Child-féle szakácskönyv összes ételét, amelyet a francia szakácsművészetről írt és minderről beszámol az interneten keresztül egy blogban. Ezzel párhuzamosan egy másik történetszálon Julia Child életének abba a szakaszába nyerünk bepillantást, amikor a második világháború utáni Párizsba költözik férjével, ahol unaloműzésként megtanul főzni, mitöbb tökélyre fejleszti effajta képességeit és szakácskönyvet ír, olyan utat mutatva ezáltal az amerikai háziasszonyoknak, amivel eddig semmilyen könyvben nem találkozhattak.
Hogy micsoda hangulata van ennek a filmnek! Nem is tudom leírni, csupán annyit mondhatok, hogy miután most újranéztem, csak ültem percekig és arra gondoltam, milyen szerencse, hogy vannak ilyen filmek, amelyek ennyire képesek magukba szippantani és kiszakítani a valóságból. Köszönet érte.

Doktor Szöszi
Bizonyára én vagyok az egyetlen a bolygón, akinek van tévéje és még nem látta ezt a filmet. Most viszont rávettem magam, kétféle indíttatásból. Egyrészt, mert egy ismerősöm korábban többször mondogatta, hogy mennyire bírja Reese Whiterspoon alakítását ebben a filmben, hiszen annyira jól játssza a bugyuta szőkét, pedig nem is teljesen az. Másrészt, mert én is nagyon bírtam Reese Whiterspoon alakítását a Nyughatatlanban. A kettő hatás összegződése nyomán került elő nálam most Doktor Szöszi és egyáltalán nem kellett csalódnom, kiválóan szórakoztam, a film többet adott, mint amit egy ilyen című filmtől elvárnék. (Őszintén szólva fenti noszogatások nélkül én ezt sosem néztem volna meg.) Mi lehetne ennek a filmnek a mondanivalója? Talán az, hogy legyünk önmagunk mindig minden helyzetben, csak épp villantsuk meg hozzá éles elménket? Ööö, hát igen, ez lehetne a mondanivaló. De szerintem ezt a filmet használjuk fel egy spontán kikapcsolódásra, ne várjunk tőle ennél többet.

 
                                          Minden végzet nehéz
Karácsony táján adta le valamelyik tévécsatorna ezt a filmet, amelyben Jack Nicholson kiválóan alakítja az örökifjú és kőgazdag hatvanas playboyt és Diane Keaton a tinilányokat is meghazudtoló, rózsaszín ködben lebegő ötvenes szerelmes nőt. Ketten együtt pedig igazán jók voltak, ami azt jelenti hogy szétnevettem magam a jelenetek nagy részén, pedig már nem is először láttam a történetet. Az egyik kedvenc részem - bár ez kissé furán fog hangzani - az volt, amikor a "szakítás" után Diane Keaton folyton zokogásban tört ki mihelyst eszébe jutott a korábbi románc. Kiválóan túljátszotta, pont így kell ezt kifigurázni, mert bár biztosan sokunknak ismerős érzés, jó, hogy nevethetünk rajta. :-)
Néha szükség van hasonló történetekre, ha jó szereposztásban kapjuk.


Felhőatlasz
Senki ne várja tőlem, hogy elmeséljem a történetet. :-)
El kellett volna előbb olvasnom a regényt, de nem jutott már rá idő, féltünk, hogy a végén leveszik a mozik a műsorról, így inkább megnéztem enélkül. De nem hazudok, amikor azt írom, hogy a mozi után a férjem is azt mondta, hogy ő újraolvassa a regényt és még jegyzetelni is fog közben, mert még így, hogy már olvasta is és látta is, még így se teljesen tiszta. Akkor mit mondhatnék én, a regény tekintetében teljesen avatatlan?! Azt, hogy a film ugyan jó volt, érdekes, de nagyon nem állt össze a kép és szerintem ez nem is mindig csak az én hibám volt. Túl sokat akartak ebből kihozni és talán nem annyira sikerült vagy pedig tényleg nem árt hozzá ismerni már a regényt. Majd inkább elolvasom.
 
                                           A bakancslista
Carter Chambers (Morgan Freeman) és Edward Cole (Jack Nicholson) mindketten rákosak, egy kórteremben fekszenek és nagyjából ugyanannyi idejük van hátra. Ugyan teljesen eltérő életük és múltjuk van, nincs benne egy hasonlónak mondható találkozási pont sem, de a betegség most összehozza őket és elhatározzák, hogy a hátralévő időben megtesznek még pár dolgot, amiről eddig csak álmodtak vagy talán még azt sem. Így elmennek néhány csodás helyre, megélnek pár őrült dolgot, míg végül mindenki hazatalál még azelőtt, hogy... A filmet helyenként kissé unalmasnak találtam, persze miért is várhatnék nagy pörgést két idősödő, haldokló embertől, ám valahogy mégis valami hiányzott a film közben, de nem tudnám megfogalmazni, hogy mi. A végén bezzeg volt sírás bőven, hiába, megmondták az elején, hogy nem sok van hátra és ezt be is tartották.
De nem érzem, hogy nekem is kell egy bakancslista, ami elvárható lenne egy ilyen film megnézése után, különösen, hogy - mint tudjuk - szeretek listákat gyártani. A film az az egyszer nézhető kategória.