Filmeket néztem

Olvasási válság van, nem tudom miért, talán mert folyton fáradt vagyok. Bár tegnap hajszál híján befejeztem az egyik könyvemet, a teljes estére szóló áramkimaradás közbeszólt.

Ezért most megírom azt a (hosszabb) bejegyzést a filmekről, amit már tervezek egy ideje. Filmekről, amelyeket az utóbbi hónapokban néztem meg. Nem vagyok egyébként egy nagy filmőrült, nem rohanok hetente a moziba, és otthon is várakozhatnak a filmek hónapokig, mire ráveszem magam, hogy rászánjam az időt a tévé előtt ücsörgésre. Mert bár szeretem a filmeket, de folyamatos időhiányban szenvedek és talán épp ezért, nálam még az otthoni filmnézés is igazi program s ezt az érzést szeretném megőrizni a jövőben is.

Elcserélt életek

Clint Eastwood zseniális filmje, amely tökéletesen visszaadja az 1920-as, 30-as évek Amerikájának hangulatát és a főszerepben Angelina Jolie, a színésznő, aki minden - sztárságából adódó - ráaggatott koloncát ledobja magáról, miközben megformálja a fiát kétségbeesetten kereső anya szerepét. Egy film, amelyben a mérleg egyik oldalán a reménytelenség, a másikban a remény billeg. Ráadásul egy igaz történet feldolgozásáról beszélünk, amitől még kegyetlenebb ez az egész téma. Én úgy néztem a filmet, hogy nem ismertem a valós történetet, emiatt eléggé fejbevágott a vége, mint film is és mint valóság pedig különösen.

Nem vénnek való vidék

Cormac McCarthy regényét nem olvastam és így, hogy láttam ezt a filmet, nagy eséllyel már nem is fogom könyv formában kézbevenni. A film nekem bőven elég volt ebből a történetből. Nem azért, mert nem találtam jónak, de egy krimi, amit előbb megnézek, majd utána elolvasom, már nem tartogathat sok izgalmat. Egyébként a film feszültségekben gazdag, igazán nem kell attól félni, hogy unni fogjuk. Egy percig sem, és hogy vajon győz-e az igazság? Mindig reménykedhetünk benne.

A filmben nincs zene, ami ritka nagy ötlet volt ehhez az idegborzoló filmhez. Javier Bardem szerepe és alakítása kiváló, nélküle a film nem szólna ekkorát. Nagyjából az jut erről a filmről eszembe, hogy olyan a hangulata, mint amikor néztem a Becstelen Brigantyk bevezető részét. Csak ez a film végig ilyen.

Kutyaszorítóban

Említettem a Pop, csajok, satöbbi-ről szóló bejegyzésben, hogy még nem láttam ezt a filmet, holott a könyvet már többször olvastam. Így most gyorsan meg is néztem, de nem is tudom... nem ez lesz a kedvenc filmem. Nekem annyira a feszültség sem itatta át, meg a párbeszédek sem voltak olyanok, hogy nagyon vitték volna a filmet. Pedig ennek a filmnek ugye ezek az erősségei. A végén pedig nagyjából azt éreztem: ja, hogy ez ennyi? Tényleg elnézést kérek minden Tarantino rajongótól...

ui.: a Ponyvaregényt viszont szeretem, ez talán enyhítő körülmény lehet rám nézve. :-)

Pop, csajok, satöbbi

A regény olvasását általában záros határidőben belül követi a film megtekintése is. A kettő nekem kapcsolt termék, mert szeretem a film hangulatát is és időről időre kedvet kapok hozzá, hogy újra végignézzem. Szeretem benne, hogy a történet szinte maradéktalanul ugyanaz, mint ahogyan Nick Hornby megírta. Szeretem a lemezbolt hangulatát, s én is szoktam így könyvek között üldögélni egy-egy válságos időszakban, mint Rob a lemezei között. A rendezgetésről már nem is beszélve. Szeretem, hogy John Cusack annyira tökéletes a vesztesnek tűnő - de nagyon szimpatikus - fickó szerepében és hogy Laura szőke hajú a filmben, míg a regényben fekete. Amit nem nagyon szeretek, az a borzalmasan erőszakos, idióta Barry. Nekem túl sok ez a szereplő a könyvben és a filmben is, teljesen az agyamra megy. Hiába, semmi sem lehet tökéletes.

Bor, mámor, Provence

Peter Mayle azonos című regényét körözöm már egy ideje, de se kapni nem lehet, se a könyvtárban nem csípem el soha, pedig el szerettem volna olvasni, mielőtt megnézem a filmet. De mostmár így járt, megnéztem a filmet. (Úgy van ez nálam, hogy ha megnézek egy filmet, akkor később már ritkán olvasom el az alapjául szolgáló regényt. Egy ilyen kaliberűt különösen nem.)

Szóval megnéztem, de nem ragadott magával. A történet sem volt az igazi, de ezt a provence-i hangulattal még bőven lehetett volna kompenzálni, mert ha megragad egy film hangulata, akkor nálam a történet akár már lehet lapos is. De itt valagyhogy nem éreztem a hely szellemét, hiába volt benne ősi szőlőbirtok a régi villával, a helyi lakosok a sajátos világukkal és igazi lokálpatriota szemléletükkel, nekem ez mind kevés volt ebben a filmben. Ami egy kis plusz hangulatot adott a filmnek az a már halott Henry nagybácsi és a gyerek Max történetének felelevenítése volt a régmúltból. Egyébként egy könnyű kis nyári limonádé ez a film, feledhető karaktereket megformáló feledhető színészekkel.

Út a vadonba

Négy éve, amikor angoltanfolyamra jártam, benne volt az egyik leckében ennek az amerikai srácnak a története. Azt hittem csak kitalált sztori, de nem. Az egyik csoporttársam ide is adta nekem DVD-n a filmet, de nem néztem meg akkor. Később pedig szembejött velem Jon Krakauer könyve, amelyben újságíróként utánajárt a fiú utazásának és a lehető legrészletesebben feltárja, hogy mi történhetett vele az alatt az idő alatt, amíg a szülei nem tudtak róla semmit. Ugyan kétkedve fogadtam ezt az egész sztorit, mert inkább azt gondoltam erről a fiúról, hogy valami kis eszement kölyök lehet, aki nagy jólétében nem tud magával mit kezdeni. A férjem is ezt gondolta. De meglepődve osztottuk meg egymással a véleményünket a könyv elolvasása kapcsán, hogy ez az előítéletekkel terhes érzés elpárolgott miután becsuktuk a könyvet. Nemrég megnéztük a filmet is, amiben olyan szép képek voltak, amit egy efféle - inkább dokumentarista - filmtől igazán nem vártam volna és az egyik gyengém, ha egy film szépen van fotózva és ehhez hasonló megragadó képekkel bombáznak. A történet is jól volt felépítve, ide-oda ugrált az időben, de mégis követhető volt és még így is, hogy tudtam mi lesz a történet sajnálatos vége, mégis valahogy reménykedtem, hogy másképp lesz. De az igazsággal nehéz lenne ujjat húzni.

Ez a film a könyvvel alkot kerek egészet és a könyv elolvasása itt a film előtt nem csak ajánlott, hanem szinte kötelező.

A falu

Úgy két éve belefutottam ebbe a filmbe a tévében, s azt máig sem tudom, hogy miért ragadtam ott előtte, mert az én fejemben úgy élt a kép erről a moziról, hogy ez egy hátborzonagtó horror, amit én ugyan meg nem nézek. (Ha valaki más is élt sok-sok évig ebben a tévhitben, akkor most szólok, hogy nem az.) S ugyan valóban azt írják róla, hogy thriller, szerintem ez a film annál sokkal több.

Úgy beleszerettem ebbe a filmbe, hogy egyik karácsonyra még ajándékba is kértem, s azóta is boldog tulajodnosa vagyok. Egyszerűen elvarázsolnak a képek, csodálatosan van fotózva, számtalan kedvenc jelenetem van benne. Ahogy írás közben visszagondolok rá, most is érzem, ahogyan hat rám ennek a filmnek a szépsége. A közösség összetartó ereje, mint téma nagyon közel áll hozzám. Amikor arra gondolok, hogy hol szeretnék élni, akkor mindig valami ilyen hely jut az eszembe, mint ez a falu. Szerintem zseniális ötlet volt a rendezőtől, hogy kitalálta a színek szerepének a felerősítését, ez megadja az alaphangulatát az egész filmnek. S akkor még a kiváló szereposztást és a bizsergető zenét meg sem említettem, pedig már mennyit áradoztam hirtelen erről a filmről.

Megnéztem hozzá a DVD-n szereplő extrákat is, amitől még kerekebb lett az egész és meg is állapítottam, hogy az Ivy-t megformáló Bryce Dallas Howard színésznőnél tökéletesebbet hirtelen nem is tudnék mondani, mert egy vak lányt így eljátszani épp egy ilyen szemű színésznő tud a legmegragadóbban.