Gasztro-harang

Nemrég gondoltam rá, hogy időszerű lenne egy új Hegyi Barbara szakácskönyv. És lőn.

Nemrég arra is gondoltam, hogy ugyan Borbás Marcsi miért nem ad már ki egy szakácskönyvet, hiszen mindenki más ontja, aki nem is Gasztroangyal, miért pont ő nem, pedig nekem olyan jól jönne, nem vagyok egy konyhatündér, de igyekszem. És lőn.

Most már arra gondolok, hogy nyerjek a lottón. És... :)

Karácsonyváró

Még nincsenek karácsonyi díszek a kirakatokban, bár sejthető, egy hét nem több, már elkezdődik. Mihelyst elmúlik november 1.

Lélekben már én is a decemberi ünnepekre készülök

karácsonyi könyvlistát készítettem

ajándékokon gondolkodom

minden évben megveszem a decemberi Képmás magazint, most előszedtem mindet, csak hogy kéznél legyenek

őszi hangulatban rendezgetem a lakást

gesztenyék és diók rejtőznek itt-ott

a növekvő kis Bukfencre gondolok

várakozok.

Anna Gavalda Együtt lehetnénk c. regényét olvasom már két hónapja, szinte csak oldalakat naponta vagy még annyit sem, mert vizsgáim lesznek és így nehéz. Nem lehet olvasni miattuk. Nem lehet felszabadulni miattuk.

Így elvész a regény a napok között, megszűnik benne a történet igazi áramlása. Nem fogott meg ez most magának és nem tudom a regény-e az igazi oka vagy a körülmények.

Gondolatban új regények, novelláskötetek olvasását tervezem, várom, hogy a kevésnél több időm legyen rájuk. Addig is gyújtok egy mécsest, a hideg időktől tavaszig nap mint nap és ma különösen.

Idén eddig

Első körben szeretném megköszönni kitartó Olvasóimnak, hogy akkor is látogatják a blogot, amikor hónapokig nem írok. Hálám örök. 

Második körben pedig csak úgy elmesélem, hogy amikor átverekszem valami nagy nehézségen, akkor én szoktam lenni itthon a hét hőse. Nagyon nagy nehézség esetén a hónap hőse.

Colleen McCullough: Tövismadarak

Ha valami szinte kiszámíthatóan mindig nekem való kikapcsolódás, az a jó családtörténet. Könyvben, filmben egyaránt. A Tövismadarak mint sorozat rémlik halványan az emlékeimben, de túl régről, s épp csak arra volt elég, hogy a történet ne okozzon végül túl nagy traumát, mert pont a lényegre emlékeztem.

Mindig nagyon érdekel a generációk története, egymásra épülése, egymásba kapcsolódása. Honnan jönnek, hová érnek. Mennyi minden történhetne, mennyi minden történik és mennyire másként, mint ahogyan lehetne. Mi mindent hordoznak az első generációk magukban és mivé válnak végül az utódok. Nagyon izgalmas végigkövetni ezt, ha jól van felépítve és kidolgozva és nekem a Cleary család története megfelelt a kritériumoknak. Érdekes volt, fordulatos, izgalmas, jól megformált fő karakterekkel, akik vitték végig az egész történetet. A tragédiákat talán kissé túlzásba vitte a szerző, de végeredményben ezzel hű maradt a tövismadár mondájához: "Mert a legeslegjobbnak mindig fájdalom az ára..." Ebben a könyvben a legtöbb igazán jó ember sorsa rosszra fordul.

The Lord of The Rings

Kicsit rendhagyó filmes bejegyzésem régi mozijegyek ihlették. 

December 27-én megnéztük a A hobbit második részét. Nekem ez a rész is nagyon tetszett, de elismerem, ez nem A gyűrűk ura. Hasonló, hasonló, de azért szerényen megmarad a nagy előd árnyékában. Mindenesetre úgy határoztunk, hogy rövid időn belül megnézzük A gyűrűk ura trilógia bővített változatait, mert A hobbit megadta hozzá az alaphangulatot és egyébként is évek óta nem vettük elő ezeket a filmeket. Igazán lehengerlő volt, akár mint elsőre.

2013 végén

Már évek óta úgy alakul, hogy folyton többet várok a következő évtől. Mitől lenne jobb? Nem tudnám megmondani, de mindig reménykedek. Mindez rányomja bélyegét az olvasási mennyiségre is, mert könyvek helyett gyakran inkább könyves blogokat olvasok vagy olvasási terveket, listákat készítek, lévén ezekhez nem kell koncentrálni, sem gondolkodni, ellenben teljesen kikapcsolnak. Ettől függetlenül akadt néhány igazán maradandó irodalmi élmény 2013-ban, amire szívesen gondolok vissza. Sajnálom kicsit, hogy jó ideig nem írtam ide, mert utólag már nem fogom megírni a bejegyzéseket, de bizonyára okkal történt ez így.

Linn Ullmann: Szemem fénye

Ma olvastam el ennek a regénynek a nagy részét, így töményen kaptam a Linn Ullmann-féle kegyetlenséget. Tavaly ismerkedtem meg az írónővel az Áldott gyermek című regény kapcsán, ami szintén sok borzalmat rejtett és tetemes mennyiségű gondolkodnivalót adott, de szerintem a Szemem fénye ennél kiforrottabb és összeszedettebb alkotás. Nem annyira nyomasztó a hangulata, és helyenként mintha a lényeg - a fülszövegben már előrevetített brutális bűntény - el is sikkadna, de mégis valahogy képtelenség elszakadni attól, ami történt és a végén nagyon-nagyon felzaklatott, hogy mennyi ponton elkerülhető lett volna és min múlott. Én nagyon komolyan a hatása alá kerültem, szó szerint dühített és kedvem lett volna ököllel odavágni.