Daniel Pennac: Nemkötelező olvasmány

Daniel Pennac, francia író, tanár. Írt ő humoros családregényt, amely a Malausséne-saga sorozatként ismert és három része nálunk is megjelent, aztán írt pedagógiai célzatú irodalmat, hiszen tanár volt, sok évig tanított többek között hátrányos helyzetű gyerekeket is. S ahogy a fáma mondja, ő maga is gátlásos, szorongó gyerekként kezdte, egyszóval volt tapasztalata szülő-gyerek-tanár konfliktusok terén. Mindemellett pedig egy olvasni nagyon szerető ember lehet, aki szívén viseli az olvasás sorsát és jövőjét. 

Kötelező olvasmányok és az utóhatás

Általános iskolában elolvastam én minden kötelező olvasmányt, de már alig emlékszem rájuk. A kőszívű ember fiai is csak azért hagyott mély nyomot bennem, mert irtóra szenvedtem vele, csak a farkasos üldözős részre emlékszem. Amikor olvasónaplót kellett írni a könyvből, ehhez a részhez rajzoltattam az unokatestvéremmel egy farkast. :-) (Tudat alatt már biztos akkor is vonzottak a farkasok, csak még nem ismertem fel.) Középiskolában már nem mindig olvastam el a kötelezőket, négy év alatt három irodalomtanárunk volt, már a nevükre sem emlékszem... Egyébként nem bánom, hogy ezek akkor kimaradtak. Az iskolában senkit nem érdekelt a dolog, de ha mondjuk tizenhét évesen el kellett volna olvasnom A Varázshegy-et, bizonyosan eret vágok magamon. Főiskolán csak szakmai irodalmak voltak, azt mind elolvastam, de szépirodalom nem sok akadt közöttük.

Bíró Kriszta: Fiókregény

Már vagy két éve kerülgetem Bíró Kriszta írásait, valahogy most jött el az ideje. Egy szuszra végig lehet olvasni, nem is nagyon van kedve az embernek abbahagyni, kár, hogy nekem sosincs időm egy könyvet megszakítás nélkül elolvasni. Ráadásul nem is emlékszem mikor olvastam valakitől valamit úgy, hogy azonnal akartam tőle egy másik könyvet is, mert nem volt elég. A Fiókregény ilyen volt most nekem, de sajnos Bíró Krisztának csak egy könyve van ezen kívül, a Jozefa, jön az is hamarosan.

A regény a szép reményekkel bíró szabómesterből lassan alkoholistává váló apa és a nagy ambíciókkal bíró, talpraesett leánya kapcsolatára épül, aki úgy dönt, hogy ő bizony színésznő lesz, már gyerekkorában is fennhangon szaval az asztal tetejéről, hát mi más is lehetne. És lesz is, méghozzá jó színésznő, ha nem is a legjobb. S ott van még Dezső, a pótpapa, Ágnes, a pótanya, meg az a sok szerelem, ami átszövi a regényt... Párhuzamosan fut egymással a családi vonal és a színházi élet, egyszer itt vagyunk, egyszer ott, lendületes, de mégis jól követhető a helyszínek váltakozása, nekem ez így nagyon tetszett. Sok mellékszereplőt is megismerünk, jól kidolgozott karakterek sora vonul végig  a regényen, bár kevés igazán szerethető akad köztük, mindegyik zűrös valamiért, nehezen kedvelhetők, mert sokat hibáznak. De közben meg mégis jó olvasni róluk, mert így kerek a történet. Ez egy ilyen zűrös életeket felvonultató regény, szinte mindenki megcsúszik valahol. Vajon milyen lehet ennyire kusza családi viszonyok között felnőni? Ezt csak egy Sóri Mici féle céltudatos személyiség tudja higgadt fejjel és ép ésszel végigcsinálni, bár neki is vannak azért szép számban botlásai, de a fentiek tükrében ezeket fel sem róhatom neki. 

Ez a könyv engem eléggé beszippantott, máskor is elolvasom majd. 

Tom Rose: Mindenki szereti a bálnákat

A történetet, ha máshonnan nem, hát a mozik plakátjairól biztos sokan megismerték az utóbbi hetekben. Mondjuk az alapján én nem vettem volna meg ezt a könyvet és amúgy se. De ajándékba kapta a férjem és el is olvasta, nem volt róla rossz véleménye, nekem pedig ez jó mérce, így én is nekiálltam (amúgy nagyon sok helyesírási hiba van benne, sajnos).

A történet "csupán" annyi, hogy az alaszkai Barrow nevű település közelében három szürke bálna az októberi, hirtelen hidegre forduló időben a jég alatt reked és mindössze két, egyre kisebb felületűre zsugorodó léken keresztül tudnak levegőt venni. Így a napok múlásával az esélyük arra, hogy eljussanak a nyílt vizek felé, nullára csökken. Ez, mint ahogy többször is elhangzik a könyvben, nem valami különleges esemény szegény bálnáknak (mármint úgy általában, nem ezeknek a szerencsétleneknek), évente sok bálna fullad meg így az alaszkai partok mentén. Az eszkimók tudják ezt és nem is igazán értik a később világméretűvé fokozódó érdeklődést. Ám ezt a szerencsés három bálnát valaki észrevette és valahogy egy nagy sztori, vagy mondhatnám úgy is, egy hatalmas amerikai bálnamentő hadművelet kerekedett ki belőle. Együttműködnek a mentésben az alaszkai eszkimó bálnavadászok, a környezetvédők, az Alaszkában működő olajtársaságok, az amerikai fegyveres erők, természetesen maga az amerikai elnök is előkerül, mert hát ez a minimum egy amerikai sikersztoriban. Eközben a tévéstábok is úgy hemzsegnek Barrow településen, mint a heringek és az amerikaiak olyan komolyan veszik az egészet, mintha bizony a világot kellene megmenteni. Tudjuk, abban ők a legjobbak...

Azt nem árulom el, hogy végül hogyan mentik meg a bálnákat, azért olvassátok el a könyvet.

A történetet egy újságíró, Tom Rose írta meg, ezért ízig-vérig újságírós és kétségtelenül amerikai lett az egész. A bálnamentés mellett sok érdekes információ előkerül azért a könyvben az inuitokról, bálnavadászatról, olajkitermelésről, környezetvédelemről, talán ezek miatt inkább érdemes elolvasni. Csak kicsit erőlködnünk kell, hogy el tudjuk fogadni a nagyképű amerikai hozzáállást. Ez valahogy nehezen megy nekem, nem tudtam félresöpörni ezt olvasás közben. Ráadásul ez egy igaz történet, szóval az amerikaiak a valóságban is éppen olyanok lehetnek, mint a filmjeikben. Erre meg már nem is tudok mit mondani.